Az elmúlt héten az Anilogue Fesztiválon jártam. Körülbelül 500 nevezett film közül a Falak bekerült a 30 versenyfilm közé, ráadásul egy kooprodukciós film mellett az egyetlen magyar alkotásként.
Egy magamfajta vidéki földművesnek ez óriási dolog. Rögtön kaptam is az alkalmon, hogy megnézzem a Folimage szintén versenyző legújabb egész estését, Jean-Loup Felicioli barátom és Alain Gagnol filmjét, az Une vie de chat-ot. Mindig is szerettem azt a hamisítatlan, kedves, meleg hangulatot, amit a stúdió filmjei árasztanak. Ez a film sem okozott csalódást. Ha minden jól megy, itthon is vetíteni fogják a mozik, így kedvcsinálónak csak annyit árulok el, hogy a film egy vérbeli krimi. Az édesapját elvesztő Zoé és anyukája, a család macskája, valamint egy jólelkű betörő felveszi a harcot egy végtelenül gonosz bűnözővel és végül győzedelmeskednek.
Lapzártakor érkezett a hír, hogy a bécsi díjkiosztón az Une vie de chat (Cat in Paris) kapta az egész estés kategória fődíját. Gratula!
A budapesti program rövidfilmjei között is jónéhány kitűnő alkotást vetítettek. Tetszett pl. az elképesztő 3D hatást produkáló német Szövőszék, az érdekes grafikájú észt Nagy ház, vagy a szürreális és őrült Narratives. De minden vetített és általam látott filmben sikerült felfedezni valami jót, érdekeset vagy éppen formabontót. Budapesttől és a szakma gócpontjaitól távol élő alkotó számára ez mindig óriási inspirációt jelent. (Még akkor is igaz ez, ha az egyik vetítésen a filmek alatt rendre valamelyik másik versenyfilm hangja szólalt meg. :)
A zsűri döntése alapján, az idei Anilogue nemzetközi rövidfilmes versenyét a Lazarov nyerte (Luis Nieto, Franciaország). A közönség díjazottja pedig a Gyűlölet útjai lett (Damian Nenov, Lengyelország, 2010)
A bemutatók között néhány kollégával és ismerőssel is sikerült öszefutni. Ilyen a most éppen Kecskeméten dolgozó Richly (Kockásfülű) Zsolt, a rövidfilmes zsűritag Igor (Kistehén) Lazin, az újgenerációs rendező Bertóti (Ariadné fonala) Attila, vagy éppen a Prizma című szaklapot szerkesztő Orosz Annaida. Természetesen Patrovits (Hungaricum) Tomival a Falak producerével is találkoztam, akinek - a fesztivál szervezői mellett - ezúton is köszönöm a kitartó pátyolgatást!
A fesztiválon sajtósként részt vevő, de animációt is készítő Haruko Napocskával az Urániában futottam össze.
Hazajőve eddig egyetlen kritikát találtam, mely a Falakról finoman szólva sem a dicséret hangján szól. Lehet, hogy kisstílű dolognak tűnik egy alkotó részéről a kritikát kritizálni, de ez egy olyan szép, meleg hangú írás, hogy néhány percet mégiscsak fecsérelnék rá. Íme a cikk.
Nos. A szerző egyik fő kifogása a Falakkal szemben, hogy nem kéne animációs rövidfilmben politizálni. Khm. Nyilván nem várható el minden publicistától a korrekt felkészülés, de ezúton üzenem, hogy a film az Azyl-Busho nemzetközi filmversenyre készült, mely témájával (Európaiak vagyunk?) kifejezetten a közéleti kérdések feszegetésére sarkall. Ezen túlmenően a szakmai színvonalat is számonkérő és a filmmel a külföld előtt restelkedő esztéta nyilván nem tudhatja azt sem, hogy a Falak a legtöbb nevezett kelet-európai (figyelem; külföld!) animációs fesztiválon versenybe (!) került, és az Azyl dokumentum-, natúr-, és animációsfilmes megmérettetésén a százegynéhány alkotás közül a negyedik helyen végzett – legjobb magyarként.
A dolgozat egyébként első látásra érzelmileg is túlfűtöttnek tűnik. Figyeljük meg az egész cikk során csak a Falaknál beszoruló Caps Lock billentyű használatát. Ez a netes vitafórumokról ismerős, de egy filmkritikában legalábbis szokatlan „kiabálás” igencsak árulkodó. Szinte látom az érzelmek feltolulását, a kipiruló pofit és dagadó ereket. Sejtettem, hogy egy olyan mozi, mely közéleti kérdésekhez nyúl, ráadásul szerepel benne a himnusz, a nemzeti trikolór, meg egy árpádsávos zászló – nos, az nem lesz könnyű program bizonyos szorongó látenciájú lelkek számára. Na de az indulatot akkor sem értem, hisz a film – szimbólumok és metaforák segítségével – csak LEFESTI a mögöttünk hagyott 20 évet, és kérdéseket tesz fel az előttünk álló időszakról. Szerintem az ifjú kritikus abba sem gondolt bele, hogy az még az árpádsávok alatt gyülekezőket sem sérti, ha egy szerzői film euroszkepticistának láttatja őket, hiszen tudvalevő, hogy ők szívesebben képzelik el az ország jövőjét az Unió nélkül. Fura tehát ez az indulat és ha összevetjük az Azyl honlapján olvasható külföldi kommentekkel, akkor jól látható, hogy odaát kicsit toleránsabbak a műértők. (Pedig Slota zászlója is ott feszít a film végén a többi között).
A cikk szerzőjének további, már-már zavarbaejtő szakmaisággal és éleseszű racionalitással megalkotott mondatával, mint pl „lehetne jobban erőlködni” olyan magasra teszi a lécet, hogy azokkal már nem is kívánok vitába szállni.
Végezetül álljon itt a médiaismeretet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem emlőin magába szívó esztétánknak a másik magyar versenyfilmet méltató, igen kevéssé keresztyén, de annál szakmaibb, prózai tömörségű kritikája:
Fuck You! :(
